Ugye kaptam a felkérést november 14-én, hogy van egy munkalehetőség a Pick cégnek. Négyünket kerestek meg ezzel és egyedül én maradtam. Volt telefonos interjú, mind magyar részről, mind japán részről és nagyon úgy tűnt átmentem rajta.
Az első napom szerdai nap volt. Már egy héttel előtte szóltam minden tanárnak, hogy nem leszek, mert úgyse tudok benyújtani igazolást, úgyhogy csak ennyit tudtam tenni. Nem mintha annyira érdekelné őket.
12:00-ra volt megbeszélve a találkozó, persze, hogy majd egy órával hamarabb ott voltam. Széjjelnéztem a környéken, bementem egy könyvesboltba (ahonnan természetesen nem tudtam kijönni üres kézzel: koreai nyelvtanos könyv, japán N2-es kanjis könyv) és lassan eltelt az idő. Mikor pontosan 12:00 lett, jött az ottani bolt vezetője, egy japán úriember és Anita is, a magyar Pick képviselője. Ugyanis, ahol én dolgozom (tam) az egy Meiji-ja nevezetű inkább külföldi élelmiszereket árusító bolt volt a sok közül, ahol most egy hétig lehetett Pick termékeket kóstolni.
Bementünk, megmutatták a helyem, elmagyarázták, mit kell csinálnom, hol mikor van szünetem, egyebek.
Megérkezek 12:30 körül - mondjuk - elkészülök (felvágom a szalámit a kóstolóhoz, átöltözöm a népviseletbe, kirakom a dolgokat, fogpiszkálóra tűzöm a szalámit) majd pont 13:00-kor elkezdem a munkám.
(körübelül egy napig mást se csináltam, mint tanultam a kinyomtatott japán szöveget a mondatokkal a termékekről, meg egyéb kulcsszavakkal, közben rágtam a körmöm “én biza meghalok”)
いらっしゃいませ！ハンガリーのマンガリッツアサラミです。ご試食ください。
(Üdvözlöm/ Tessék csak! - nem tudom pontosan lefordítani - Magyar mangalica szalámi! Kóstolót tessék!)
Ezt mondtam mindig, ha láttam a vendéget egy arasznyival is közelebb lépni a hűtőstandomhoz, vagy akár arra sandítani. A vendégek mikor, kik. Főleg módosabb öregebb hölgyek, vagy férjurak, üzletemberek. Aztán ott voltak a családok, de ritkábban, a nénik és idős házastársak. De főképp inkább idősebbek voltak. Majd leesett a tantusz, hogy én jelenleg nem a középosztály plázájában vagyok. Nagyon nem.
Mikor eljött a 3 óra, összeszedtem a cuccomat, elmentem az ajtóhoz, de előbb még meghajoltam a vendégek felé, majd kimentem a szolgálati folyosóra a dobozrengeteg között és elmentem ebédelni. Mikor végeztem, elmentem fogat mosni és újra vissza az álláshoz és a mosolygáshoz. Volt akkor egy 13:00-15:00-ig tartó turnus, meg volt egy 16:00-19:00 tartó. EZ volt a nehezebb. Ha nem jött olyan vásárló, akinek bővebben is mondhattam dolgokat, vagy adhattam el a termékekből, akkor csak álltam, mondtam az egyszerű mondatot és szemeztem a szemben lévő bolt lányával vagy a másik volt nénijével, hogy kitartást!
Az első nap még Anita ott volt velem majdnem a félidőig, de aztán elment. Második, harmadik és majdnem a negyedik nap is teljesen egyedül voltam. Segítség nélkül. Ezen a négy napon alig beszéltem magyarul. Jól el is szoktam tőle. :D
Az hogy hányszor kérdezték meg, hogy japán vagyok-e, vagy néztek babának, azt már az első nap után kezdtem nem számolni. Feladtam. Sokan megijedtek, hogy “milyen jól tudok japánul”. Igazat megvallva nem tudok jól, csak a betanult szöveget eléggé gyorsan mondtam már és úgy könnyű. Kérdeztek Magyarországról, sokan már jártak is ott., kérdezték én hol tanulok és egyebek.
Aztán ott voltak a meglepő vendégek. Azt hiszem harmadik nap, mikor eleve kissé rosszul kezdtem, mert ugye kimaradt 3 nap nekem, és hirtelen eltűnt a mangalica szalámi és helyette bacon volt (igen bacon, a kpop társaság nem röhög….XD).
1. mégis mit mondjak most?
2. Mégis honnan vegyem azt ki? (ugyanis kóstoltatni való szalámi külön volt, nem az eladandó termékekből kellett kivenni)
Mivel nem néztem meg időben a levelet, amit Anita írt, így jött reggel és tisztázta a dolgokat, hogy a hétvégi razziában elfogyott teljesen a mangalica szalámi és helyette most, a legtöbb megmaradt pancsettát (nyers bacon és nagyon finom) kell adnom. Megbeszéltük, hogy csináljam és minden visszakerült a helyére. Kicsit takarítanom kellett az előző lány után, de aztán már nyugodt lettem én is. A szemben lévő néni oda is jött, hogy pénteken megijedtek, hogy rosszul lettem, mert nem voltam itt. Annyira aranyos volt, hogy aggódott. Tőle és a másik bácsitól aznap elköszöntem, mert nekik az én utolsó napom már szünnap volt.
Szóval furcsa vendég. Egyszer csak látom, hogy az első napomról már ismerős japán hölgy lép a pulthoz, nyugati férjjel. Mondom a kis szövegecskémet, majd egyszer csak:
Jó napot! - hirtelen meg se tudok szólalni magyarul és tényleg csak makogtam. De aztán visszajött az anyanyelvem. Kiderült, hogy az illető volt Magyar-Japán nagykövet volt és most is itt él Japánban. Próbáltam illedelmes lenni, amennyire csak tudtam, úgyhogy elkértem a címét és nevét, nehogy már ne, és mosolyogva vettek is tőlem dolgokat. :D Érdekes volt.
Ami még megemlíthető, hogy mivel a nagy újév előtti időszakban dolgoztam, nagyon sokszor láttam, hogy a vásárlók többsége nem kéz pénzzel fizet, hanem kártyával és nem is magának veszi a dolgokat, hanem elküldeti. Szóval nagyon sok volt a csomagolás, dobozhordozgatás. Először nem értettem, hogy mi ez, de aztán lassan-lassan rájöttem. Ez is eléggé érdekes megfigyelés volt számomra.
Összességében:
Megtapasztaltam, hogy hogyan dolgoznak a japánok, és nagyon jó tapasztalat volt!
Sokat beszéltem japánul és jó érzés volt adni is, meg amikor vettek is tőlem.
Kicsit morbid, de mikor már éreztem, hogy nem bírom az állást, eszembe jutott, hogy mégis miért dolgozom. Igen. Azért dolgoztam magyarként, magyar termékeket árusítva, japán nyelven, japán áruházban, japánoknak, hogy elmehessek Koreába. Én ezen olyan sokszor nevettem, de hát ez az igazság! Megdolgozom a pénzemért és annyira jó érzés lesz majd belőle utazni!
Ami nehézség volt az az állás. De az tényleg. A népviselet papucsa ráadásul magassarkú volt, ezért sokszor már nem éreztem a lábamat nap végére.
Utolsó nap, Anita meghívott egy teára és rendeztük az anyagiakat. El se hittem, hogy ennyi pénzt kaptam. Nap végén a szembe boltos lány is akkor végzett, mint én, ezért munka után megkértem, hadd csináljak fotót és venni is akartam a boltból, de nem engedte. Azt mondta, hogy vannak olyanok, amik betörtek vagy csak rossz a formájuk és ezért nem adhatják el őket. Azt kaptam én ajándékba, majdnem 15 darabot. Olyan aranyos volt! Végül együtt mentünk haza.
Köszönöm szépen a lehetőséget! :D
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése