KF Ösztöndíj Dél-Koreába, avagy egy újabb kaland kezdete

Szervusz kedves blog-olvasó (aki nem tudom, miért tévedtél ide, de ha már itt vagy, akkor egy bemutatkozást igazán illene összedobnom)! -- (ez most kifejezetten nem azoknak szól, akik tudják, ki fia-borja vagyok)

A nevem Hanó Renáta és híres vagyok arról, hogyha valamit a fejembe veszek, akkor az úgy lesz.
(Nem, nem vagyok félvér, 100% magyar vagyok, ez szögezzük le már az elején! :D)

Így esett, hogy két éves japán szakos tanulmányaim után, 2012-ben elnyertem a Josai Egyetem ösztöndíját és egy éven át tanulhattam Japánban (Tokió mellett). Erről mindenféle beszámolót visszább találsz, ha érdekel, akkor mit csináltam Ázsiában és milyen nehéz is volt először, teljesen újoncként belecsöppenni ebbe a nagyon is élő világba.

Most egy másik álmom válik valóra azzal, hogy még 2015. decemberében megkaptam a Korea Foundation ösztöndíját, aminek köszönhetően Dél-Koreában, Szöulban fogok tanulni szeptembertől, a Yonsei Egyetem nyelvi intézetében, előre láthatólag fél évet (de ha jól tanulok és igénylem - amit biztosra veszek - maradhatok még egy fél évet).

Mivel Japán előtt is írtam egy bemelegítő "mitől parázok és mit várok" bejegyzést, ezt most is megteszem, főleg azért, mert múltkor is jól esett visszaolvasni a "fiatalabb" énem sírását. Szóval csapjunk is bele. 

Viszont előtte megjegyezném, hogy már múltkor se tudtam, hogy kik olvassák a blogomat, most is azért eszközöltem a költözést, hogy legalább számadatilag lássam, hogy hányan érdeklődnek utánam, úgyhogy előre is szólok, hogy nyugodtan lehet kommentelni vagy írni nekem, ha jobban érdeklődsz valami iránt! Így is utólag fog kiderülni, hogy ja te is olvastad a blogom? Én meg süllyedek el, mert az írói stílusomon - avagy a majdnem 100%os őszinte írásról - aligha tudok változtatni. Ez most valakinek vagy tetszik vagy nem. Nem baj, belenéztek egy kicsit az életembe. Welcome! :D 

Négy évvel ezelőtt nagyon kalandosan indultam neki Japánnak, mert előtte beintéztem egy dél-koreai táncversenyt, és csak az isteneknek volt köszönhető, hogy napra és órára! pontosan össze tudtam egyeztetni a két országbeli programomat. Kezdésnek elég idegtépő helyzet volt, de eszméletlenül álomba illő! 

Akkor a reptéren, a nagy búcsúzkodásnál aligha néztem kettőnél többször hátra, mert egyrészt olyan ideges voltam, hogy egyedül utazok, repülőn és ilyen hosszú ideig, egy idegen ázsiai országba, hogy túltengett bennem az adrenalin. Vártam az ismeretlent, a kalandot, életem csodáját, ha lehet ezt mondani, ami végül is a maga formájában be is teljesült. Csak hát mégsem estem hanyat tőle. 

Jó volt Japánban, felnőttem, ha lehet ilyet mondani, önállósodtam, megtanultam folyékonyan beszélni, ügyet intézni japánul, és ha kidobnának Tokióban, nem vesznék el és nem is halnék éhen. Voltam kétszer is Dél-Koreában, egyszer a verseny miatt, egyszer magánúton, rengeteg új ismerőssel, baráttal lettem gazdagabb, mind japán, koreai, kínai és magyarral egyaránt. Sok mindent tapasztaltam, rengeteg helyen jártam, de így utólag visszatekintve lehetett volna ezerszer jobb ennél, ha nem depressziózok be félidőnél. Igen, mert ugye sokan az ilyen ösztöndíjak árnyoldalát sosem látják, csak azt, hogy milyen mázlista az illető, hogy odakinn lehet. Az itthoni barátaim már nem nagyon tartották velem a kapcsolatot (csak a nagyon közeliek), egy idő után már se otthonra nem tartoztam, de még Japánba se, mert a japánokról tudni kell, hogy nem épp a barátkozási hajlandóságukról híresek. Így lebegni az éterben, teljesen elvágva az otthoniaktól, a családtól, hát nem éppen szívderítő. És hát nem is tudtam jól kezelni.

Ebből a szempontból most határozottan tapasztaltabb vagyok. Vár odakinn egy rakat ismerős, szóval az első hetek biztosan csakis az evésről/ivásról fognak szólni a barátokkal/tanárokkal. A fennálló depressziót buddhista templomok látogatásával fogom oldani, vagy egyszerűen elmegyek sétálni. Továbbá most velem lesz az egyik magyar csoporttársam is, aki szintén megkapta ugyanezt az ösztöndíjat, viszont ez sem túlságosan menthet meg a depitől és a honvágytól, mert az jön, akár akarod, akár nem. Őszintén bevallom, neki rosszabb lesz, de segítek neki, ahogy tudok, ezen túlesni.

Most tudom, hova megyek, tudom, mit hol találok majd, tudok beszélni és akár hiszitek, akár nem, Pontosan! ezért félek. Ez nem az a félelem, amivel Japánba mentem, ez más. Pontosan tudom, mi fog történni és mikor (nagy vonalakban) és azt is, hogy az általam várt nagy csoda itt se nagyon fog bekövetkezni. Viszont ki tudja! Ez a nyaram maga a csoda, olyan dolgok is megtörténtek, amire csak álmaimban gondoltam volna és egyáltalán nem láttam őket jönni!
Szóval még mindig bármi megtörténhet, de az a löket, ami az emberben van az ismeretlentől, az most nem fog engem megvédeni az első hónapokban.

A japános ösztöndíjam a hazaérkezés után már csak álomnak tetszett. Mások tanácsai és elmondásai alapján az első ösztöndíjad megkapása a legnehezebb, utána már sima liba. Hát nekem sajnos nem így volt. Japán után az állandó próbálkozás és az állandó elbukás miatt esélyét se láttam annak, hogy én még egyszer ösztöndíjat kaphassak bárhová. De elterveztem, hogy Koreában is ki szeretném próbálni, hogy milyen ott élni és tanulni, úgyhogy összeszedtem magam és erősen tevékenykedtem a mesterszakos tanulmányaim alatt, aminek meg is lett a gyümölcse, hiszen a legjobb ösztöndíjat kaptam meg és Dél-Korea három legjobb egyetemének egyikén tanulhatok majd, ami az én mércémmel mérve is nem kis eredmény.

Éppen ezért, amitől másodrangúan a legjobban félek, az maga az iskola. Korea híres arról, hogy a nap 24 órájából 32-őt kell tanulni és ha nem vagy a legjobb, akkor senki vagy. Lehet, a sikereimből az látszik, hogy szorgalmas és piszok okos vagyok, de nem. Messze nem vagyok az ( jó tudom, viszonyítás kérdése, de a saját környezetemben nem vagyok nagymenő)! És sajnos a legjobb barátnőm és a családom a megmondója, hogy előszeretettel szeretek szenvedni amiatt, hogy mindig vannak előttem és sosem vagyok elég jó annak, akinek szeretném, hogy az legyek. Úgyhogy össze kell kaparnom minden szorgalmamat, ami létezik, de azért meghalni sem szeretnék a tanulásban, mert már most ezer meg egy helyre akarok elmenni, kész filmlistám van, amit meg akarok nézni moziban és az összes Star Warsos helyet fel kell kutatnom!

Ha három évvel ezelőtt kaptam volna ezt a lehetőséget (mert akkor is megpályáztam egy három éves ösztöndíjat, amit nem kaptam meg), akkor lehet, nem tudnék ilyen érett fejjel kimenni és biztosan elúszott volna az első évem a tanulással és a koreai fiúkák hajkurászásával. Főleg az utóbbival. De nem kaptam meg, és mostanra értettem meg, hogy sokkal, de sokkal jobban jártam vele, hogy most kaptam meg és ezt.

Terv van bőven, de ember tervez, Isten végez, szóval meglátjuk, mi lesz 29 nap múlva. Mi is kezdődik el! És mi ér véget azzal, hogy elmegyek.