Március 22-én, vagyis pénteken meghívta Betti magához Setsuran-sant, közös kínai kislányunkat. Meg kell enni azt a lányt, annyira aranyos. Egyszer se találkoztam még vele úgy, hogy ne mosolygott volna :D
Betti igazán kitett magáért lángos ügyben, nagyon finom lett! Tele is ettem magam vele!
Az pedig, hogy mit csináltam 26-áig, nem tudom. Azt hiszem itt volt az az egyik korszakom, amit csak sötét korszaknak neveztem el. Tervezgettem, hogy majd mi lesz a következő félévben, tervbe került, hogy jön ki hozzám az egyik magyar ismerősöm és vele hova fogunk majd menni. De főleg felkelni se akartam az ágyból. Ilyet ne tegyen senki se, ha kijön. Mindig menjetek emberek közé, vagy sétáljatok. Rosszat tesz, nagyon rosszat, ha csak a szobában maradtok…. nem mintha akkor ki akartam volna menni bárhová is. Jó volt nekem az egyedül lét. * száll ki belőle a sötét felhő, mutatva depressziós gonosz énjét*
Aztán eldöntöttem, hogy menni kell cseresznyefa virágzást nézni, még mielőtt véget érne. Sajnos vasárnap nagyon esett az eső, így nem mentem el. Hétfőn is esett, és kedden már volt programom. Így maradt a kedd délelőtt. :D
Próbáltam elhívni valamelyik japán ismerősömet, hogy ne egyedül keljen mennem, de nem jött el senki se velem. Senki.
Úgyhogy maradtam egyedül és mentem Uenoba (Tokió egyik városrésze), ahol a múzeumok, állatkert és egy nagy cseresznyefa park is van.
Sokan voltak, mind piknikeztek vagy csak nézelődtek, családok mentek az állatkertbe, voltak akik, hatalmas objektívvel fotóztak (irigylésre méltó szerkezetekkel T_T) és azért voltak külföldiek is jó számmal. Őket kértem meg jobb híján, hogy fotózzanak le a fákkal, amelyek persze csodálatosak voltak! Mint egy összefüggő fasor, úgy volt végig a sétány. Csodás volt az idő, a fák, a látvány, minden. Leszámítva azt, hogy a séta közepén lemerült a gépem és elemért kellett futnom.
Nagyon jó volt, hazafelé pedig megvettem életem első japán bubble tea-jét, amit errefele Tápiókának hívnak. :D
Aztán találkoztam Bettivel a sakado-i állomáson, hogy onnan mehessünk Hiromi-sannal (egyik segítő japán irodás nőnk :)) a Musashi-Ranzan-i iskolába, ahol karácsonykor jártunk és ahová a gyereke is jár. Az állomáson találkoztunk egy másik lánnyal, akinek MCM-es táskája volt és most jött haza Koreából, fél éves csereprogram után. Jót beszélgettünk a vonaton, szegény Bettit kiszorítva. Bocsi, Betti.
Amint megérkeztünk a már ismerős gyerekek letámadtak, hogy menjünk játszani, és kiderült a mászóka már nem olyan könnyű és nem vagyok olyan hajlékony, meg erős, hogy fel tudjak mászni rá…..öreg lettem. JAJ.
Az egyik kislány elkérte a fényképező gépemet és igen jó képeket csinált vele. A kis ügyes. :D Benn is játszottunk, koreai kő-papír-ollót, amihez a japán lány az én segítségemet kérte, hogy biztosan úgy van-e. Kissé furcsa volt. A gyerekek nagyon élvezték és mi is. Betti hozott egy húsvéti tojást mutatóba, néztünk nyuszit az udvaron és játszottunk megint egy csomót a gyerekekkel.
Fáradtan, de megint egy remek élménnyel mentünk haza.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése