Egyik barátnőm, aki magyart tanul és együtt vagyunk táncon is (és tervezi, hogy jön is Magyarországra majd jövőév márciusában :D) meghívott magához egy kis sajt pamflé-ra (vagy minek hívják). Rengeteg zöldséget vettünk közösen a boltban, majd azt megpároltuk és sajtba mártogatva eszegettük. Közben beszélgettünk, hogy ki szeretnék lépni a táncból, mert úgy érzem, hogy nincs helyem ott és senki sem lát szívesen. Yumika megnyugtatott, hogy erről szó nincs, de nem nagyon hittem neki, viszont megnyugtatott. Nagyon kedves volt. :D
Amikor ettünk kimentünk az utcára tollasozni. Hihetetlen volt az az érzés. Japánban felértékelődött bennem minden kis egyszerű cselekvés is. Pedig egyszerűen csak tollasoztunk kint a szabad ég alatt, mint ként régi barát. Olyan jól esett. Otthon éreztem egy kicsit magam és biztonságban. Most igencsak jól jött ez. Azóta nem éreztem ilyet, mióta Hanaékkal kocsikáztunk. Úgy érzem kezdek, megbékélni Japánnal.
És egy kis ajándék Yumika-chantól.
Így utólag visszatekintve, talán ez a nap jelentette a fordulópontot a kint létem lelki állapotát illetőleg. Igen, március végén. Anno már Amstrong tanár úr is megmondta, hogy te döntöd el, hogy a nagy mélypont után hogyan maradsz: keserűen, vagy visszatérsz a normális kerékvágásba. Hát azt hiszem... visszatértem. :D
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése